A cikk a villanybojlerek felépítéséről, szerkezeti elemeiről, felszereléséről, beállításáról, üzemeltetéséről, biztonságáról, energiafelhasználásáról, vízkövesedéséről stb. szól. Szóval a villanybojlerekről úgy általában: persze a teljesség igénye nélkül, hiszen egy-egy témakör kimeríthetné egy ilyen cikk terjedelmét.

A kulturális fejlődés a történelem előrehaladtával magával hozta a higiéniás szokások nagymértékű fejlődését, amihez elengedhetetlen volt a tiszta és egyben meleg víz. Kezdetben csak közvetlenül a felhasználás előtt, "tűzön" melegítették fel a vizet, ami persze egyáltalán nem volt komfortos megoldás. Később a technika fejlődésével "vízmelegítő kazánokat" készítettek, amiket még fa- vagy széntüzelésű fűtőművel láttak el.

A villamos áram melegítés céljára való felhasználásának gondolata először 1803-ban vetődött fel, de az első próbálkozások után az elektromos vízmelegítő készülékek gyártására csak 1896-ban került sor Németországban. Magyarországi elterjedése igazából csak az 1966-os hazai tömeggyártás beindulása után következett be.

Az elektromos vízmelegítők technikai fejlődése során több irány alakult ki, amelyek mind a mai napig megtalálhatók: úgymond egyik technika sem tudta legyőzni a másikat. Ezek miatt osztályozzuk őket a vízmelegítő rendszer szerint átfolyós és tárolós, a bennük lévő nyomás szerint nyitott és zárt rendszerűeknek. A villanybojler köznyelvi kifejezés tehát elektromos fűtésű tároló rendszerű vízmelegítőt takar, ha pontosan akarjuk magunkat kifejezni, de a villanybojler egyszerűbb.

Ami minden villanybojlerhez kell: víztároló tartály, a tartályt körülvevő hőszigetelés, fűtőtest, hőmérsékletszabályozó, hőmérsékletkorlátozó, biztonsági szelep (ha zártrendszerű), és a köpeny, burkolat. Úgy is mondhatnánk ez egy egyszerű villanybojler felépítése.

A vízzel érintkező tartály sokféle anyagból készülhet: réz, rozsdamentes acél, műanyag, üvegszálas műanyag, horganyzott/zománcozott vagy műanyag bevonatos acél stb. Az anyag kiválasztásánál fontos a szilárdsági megfelelés és a korrózióval szembeni ellenállás. A tartósság és az előállítási költségek egyfajta optimumaként lett a zománcozott acél a zártrendszerű (nyomás alatti) villanybojlerek legelterjedtebb alapanyaga. Hasonló okokból a műanyag a nyitott rendszerűeké, főleg a kis űrtartalmaknál (5-10 liter). Ezeket a mosdó alá, illetve fölé szerelhető készülékeket gyakran szokták átfolyósokként emlegetni hibásan, olyan szempontból legalábbis, hogy minden tárolós vízmelegítőnek van átfolyó teljesítménye is, csak nagyon kicsi.

A zománcozott - vagy mondhatnánk: bármilyen bevonattal ellátott - tartályú villanybojlereknél megjelenik még egy elmaradhatatlan elem, az aktív anód. A bevonat elszigeteli az acélt, így ahol fed, ott nem lép fel korrózió, de ahol nem, ott nagyon gyorsan kilyukadna a tartály, ha nem tennénk valamit. Ezen segít az aktív anód, ami többnyire egy magnézium ötvözet rúd. A magnézium kevésbé nemes anyag, mint a vas, ezáltal ő korrodál, fogy, és nem pedig a vele egy víztérben lévő acéltartály. Szerepe tehát jelentős a korrózióvédelemben, megújítása, cseréje ezért fontos. Sajnos, nem akadályozza meg a vízkövesedést, illetve nem is fokozza azt, mint ahogy egyesek gondolják.

A fűtőtestnek azonban már több köze van hozzá. A villanybojlerekben általában alkalmazott rézköpenyű, elszigeteletlen csőfűtőtestek igazi vízkőtermelő készülékké lépnek elő kemény vizes területeken, ha nem vízlágyítón keresztül táplálják meg őket. A vízlágyítón kívül (vagy mellett) szintén hatékony a vízkővel szemben a fűtőtestek felületi terhelésének a csökkentése (felületi hőmérséklet csökkenés) és az elszigetelésük. Ilyen például kerámia vagy rúdfűtőtest alkalmazása zománcozott tokcsőben.
(Misinkó Sándor írása, hajdurt.hu)